Kedves Olvasóim!
Egy családi pillanatképet hoztam nektek, ami annyira csodálatos, hogy kár lenne nem megosztani. Az érzést, amit ezzel együtt kaptam ugyan átadni nem tudom, de érzékeltetni a dolgok mélységét és súlyát megpróbálom. Fogadjátok szeretettel.
A kislányom tegnap nem kevés tapasztalatot szerzett önmagáról és az emberi viselkedésről. Rólam nem is beszélve, de erről később.
Esténként beszélgetni szoktunk, megkérdezem milyen napja volt, választól függően, mi volt benne a legrosszabb/legjobb, mit csinálna újra szívesen vagy csinálna másképpen. Így volt ez most is, a válasz a nagyon rossz napom volttal kezdődött. Megpróbálom dióhéjban, de azért kell, hogy értsétek az alap problémát.
Elmesélte, hogy az egyik legjobb barátnője megbántotta őt az udvaron. Egyszer azzal, hogy nem hívta meg, sőt kifejezetten mondta, hogy nem mehet a pizsi partyra, majd azzal, hogy nem akart vele játszani, illetve kiközösítették. Ilyenkor nem veszem elő az anyatigrist és akadok ki azon, hogy az én gyerekemet bántották, hulljon a férgese. A gyerekek (sajnos sokszor a felnőttek is) az érzelmeiken keresztül élik a mindennapjaikat, ami el tudja ferdíteni a valóságot. Szóval ráírtam a másik kislány anyukájára, érdekelt a történet másik fele, mert éreztem, hogy valami hiányzik.
A történet onnan nézve a következő volt. Lányom barátnője nagy örömmel elmesélte, hogy a hétvégét a nagymamájánál tölti, akivel este pizsi partyzni fognak. Az én drágaságom megkérdezte, hogy mehet-e, amire a válasz a nem volt, hiszen az egy családi program és nem buli. Erre megsértődött. Fájdalmat okozott neki a kizárás, visszautasítás.
A kiközösítéstől nagyon szenved, ahogy az emberek általában. Tehát amikor közeledik egy szituáció, ahol esetleg őt valaki valamiből kizárhatja már bekapcsol egy félelem, amire durvasággal, visszabántással felel, tulajdonképpen megtorolva az érzést. Egy nagyon fontos tanulság, hogy ha te fájdalmat érzel és tovább adod, a te fájdalmad és problémád nem szűnik meg, csak látszólag. Ellenben a másiknak, akit lehet, hogy szeretsz is, szintén fájdalmat, akár blokkot és traumát okozol. Miért? Mert nem tudod kezelni a saját érzéseidet.
Beszélgettünk a kiközösítésről, és arról, hogy nem mondhatjuk meg a másiknak mit csináljon vagy hogyan érezzen. Mikor átlátta a történéseket és megértette, hogy erőszakkal nem vehet rá másokat, hogy azt és úgy csinálják, ahogy ő mondja, jött a kérdés:
"De akkor hogy múlik el a fájdalom?"
Itt egyszerre éreztem hatalmas büszkeséget, illetve magammal szemben tehetetlenséget. Hogy lehet, hogy egy óvodás kislánynak van elég ereje, hogy feltegyen egy ekkora kérdést? A felnőttekben hol van ez az erő? Miért nem foglalkozunk gyakrabban ilyesmivel és miért tűnik nagy feladatnak az ezzel való foglalkozás? Hirtelen nem tudtam mit válaszoljak neki. Sokszor én magam is küzdök a fájdalommal, hogyan tudnám neki hitelesen elmagyarázni, hogyan is kell ezt csinálni? Mivel tudnám őt segíteni ezen az úton, hogy ő már jobban tudja kezelni nálam az érzelmi problémákat?
Milyen szerencse, hogy van nekem egy férjem, aki a gyerek nyelvén tudott, hatalmas segítséget adva neki, elmagyarázni ilyesmit.
A válasz a következő volt:
Ha neked fáj valami, az egy fájdalom. Ha ezt átadod másnak, attól a tied nem múlik el, csak neki is fájni fog. Az már két fájdalom. Az a fájdalom, amit érez, az súgja neki, hogy adja oda másnak és nem hagyja, hogy végig gondolja, hogy egy fájdalomból kettőt csinálni nem jó üzlet. Inkább menjen oda egy barátjához és mondja el neki, hogy neki fáj valami. Bárkihez, akit szeret, és a fájdalmát el fogja mulasztani. Mert az egyetlen dolog, ami a fájdalmat elmulasztja, az a szeretet.
Ti mit kezdtek a fájdalommal?